Hosszú, de rövidnek tűnő utazás után sikeresen hazaértem. Olyan érzés itthon lenni a lakásban, mintha el se mentem volna. Itthon vagyok.

Hírek, búcsú

Megjött a decemberi Minnesotás interjú szövege, és e hét végéig van időm kijavítani. A szöveg jelenleg leginkább ahhoz hasonlít, ahogy mondtam: pongyola és pontatlan szabad szöveg. Pedig én azt hittem, hogy a szerkesztői munka magában foglalja a szerkesztést is. Nem fogok unatkozni az alatt a három nap alatt munkába állás előtt. :S

Viszont elbúcsúztam utoljára az Almától, aztán este megvolt az utolsó interjú a Magyar Bank korábbi vezetőjével (bizony, itt ilyen is van!) és a professzorral. Imádom Guszti bácsit, mekkora koponya, Isten áldja meg a sok segítségéért! Holnap egy búcsúkávé Gáborral, és irány a reptér!

Bekerültem a kanadai hírekbe

http://takemymood.blogspot.com/2013/02/a-medve-helye.html

Még szerencse, hogy nem olyan magyaros búcsúebédekkel és vacsorákkal töltöttem a fél évemet, mint a mai napot, mert akkor két stewardessnek kéne felgurigáznia a repülő lépcsőin holnapután. Anyu, Apu, semmi pánik, a gyerek eszik rendesen!

Pörög a csizma :)

http://www.dailymotion.com/video/x5irou_tom-and-jerry-pecos-pest-1955_shortfilms#.USr0V79D79A

Brooklyn Flea

Beszéljenek a KÉPEK!

Kamásli rulez!

Milyen kár, hogy ma már senki nem hord ilyet!
http://www.morningdressguide.com/morning-dress-footwear/the-spats-guide/

Virágos a jókedvem!

Megcsináltam! Befejeztem a könyvtári munkát. El se hiszem, ahhhh! Már csak egy interjú vasárnap, és egy rakás búcsútalálkozó, mielőtt szerdán felszállok a repülővel.

Holnap pedig Brooklyn, bolhapiac, séta, kajálás, csiláut, napszemcsi (hóban v. esőben, de ez most mindegy is). Megcsináltam! Megcsináltam!! Még a végére rendesen elérzékenyülök, hahhhaahaa! :D

Gondolom az tök normális érzés, hogy ránézek a képernyőre, és arról is az jut az eszembe, hogy hány részletben lehetne beszkennelni. Ez olyan, mint mikor évekkel ezelőtt lakásfelújítottunk, és egy napig gletteltük a falakat. Utána hazamenetkor néztem a kátyúkat az úton, és arra gondoltam "Hmmm, ezeket de jól be lehetne tömni."

Ami viszont vigasztal

, hogy minden nap ezt a fejecskét nézem a háttérképen.

Hiszti

Nem tudom, hogy pontosan mikor is vesztettem el a lendületet és a lelkesedést (tegnap két dupla kávé után még nagyon éreztem a kraftot), de kétféle nap váltakozik így a végére: az egyik a lendületes "csináljuk, már mindjárt vége", a másik meg a "a fene egye meg, mikor lesz már vége???" Merthogy rettentően elfáradtam, reggelente nagyon nehéz felkelni, kezd a torkom is fájni (pedig nagyon nem a hazaérkezésre kellene lebetegedni), és a tetejébe még az időjárás is szar. Viszont elmondom, hogy minek lehet örülni, ha már én nem tudok e pillanatban, de legalább Ti akkor. (1) A lakótárs megveszi az ágyamat, így nem kell kínlódnom az idióta ál-érdeklődőkkel, akiknek semmilyen olcsó ár nem elég kevés; (2) Tegnap az öt találkozó  közül, amit letoltam, az egyiken visszaszereztem a dokitól 40 dollárt (ugyan nekem a bizti azt írta, hogy mindent, sőt még többet is finanszíroztak a dokinak a 100 dolkóból, az orvos mégis csak 40-et adott vissza. Mindegy, értékeljük a kicsit.); (3) találkoztam a témavezetőmmel, aki azt mondta, megírta rólam a riportot az IIE-nak (ez a Fulbright itteni partnerszervezete, ahogy ideérsz, mindent ők intéznek), akik meg visszaírtak neki, hogy "wow, tök jó, hogy ennyire ügyes gyerek volt a fél év alatt ez a Tímea!"; (4) 18 interjút készítettem eddig, és lesz még 2; (5) ma az Alapítványnál kutattam, és az idős professzor, aki rengeteget segített, összeszervez engem még 3 emberrel, és még egy csomó jó ötletet is adott; (6) ajándékba kaptam tőle az Alapítványról egy eredeti áron 70 dolláros könyvet; (7) tegnap kaptam egy RSVP-s meghívást a washingtoni Magyar Nagykövetség egy fogadására márciusban.

Tudom, hogy akit a Magyar Nagykövetség fogadásra hív, az kussoljon és ne panaszkodjon, de legszívesebben nyüszítve mennék már haza, hogy otthon legyek, és bújhassak már Beléje, úgy hiányzik.

Egy kis Princeton

Múlt pénteken elrándultunk Princetonba, ami kb. 1 óra távolságra van busszal New Brunswicktól, így már csak a közelsége miatt is igazán kár lett volna kihagyni. A község leginkább egy angol városka hangulatát idézi, és eltér minden amerikai helytől, amit eddig láttunk. Cs-t nagyon érdekel minden, ami matematikával és fizikával kapcsolatos, pláne ha a művelői magyarok, így az első utunk a temetőbe vezetett, ahol megnéztük Neumann János és Wigner Jenő sírját. Csak hogy érezzétek, hogy ők nem piskóták itt sem: a temető kapujában felmarkoltuk a kis brosúrát, amely a híres emberek sírhelyeit jelölte, és lám, mindketten jelölve voltak benne. Cs rendesen elérzékenyült Neumann sírjánál - hisz a róla elnevezett szakközép padjait koptatta Egerben, a suliban először és utoljára indított informatika szakon. A temető után az 1746-ban alapított egyetemet vettük célba, amelyről készült néhány felvétel a lemenő nap fényében.
A kedvencem kétségkívül a "kápolna" volt, ami valójában egy vadállat katedrális. Mivel este mentünk, már jóformán besötétedett, mikor beléptünk az ajtaján. A félhomályos, szinte sötét templomban nagyjából csak mi ketten voltunk, és egy láthatatlan orgonista, aki valahol az oltár felett játszott gótikus dallamokat. A templombelső leginkább egy középkori francia katedrális hangulatát idézte hideg kőfalakkal, sötét üvegablakokkal és gnómokat, szerzeteseket és sárkányokat ábrázoló gazdag fafaragványos oltárral és szószékkel. Ahogy végigsétáltunk, majd leültünk elöl, életemben először éreztem azt a baljós, vészjósló Umberto Eco-i hangulatot, ami tükrözi a középkori egyház félelmetes hatalmát: hogy gyakorlatilag bárkit eltesznek láb alól és eltakarítanak, aki az útjukba kerül, majd a kapuk bezárnak a bűnök mögött. Ilyet templomban még sosem éreztem, de valami igazán lehetett a levegőben, mert utólag Cs is mondta, hogy ugyanilyen hangulat fogta el őt is. FOTÓK.

Hogyan konvertáljam át a 3ga kiterjesztést mp3-á?

A fórum válasza: nevezd át a file-t mp3-ra. Le vagyok nyűgözve, mikor ilyen, a magamfajta informatikai analfabétákra szabott megoldásokkal találkozom. :O

Ma megérte felkelni

Nem azért, mert a Drágaszágom elment (brühü, de másfél hét múlva már végre hazamegyek hozzá!!), hanem mert legalább (természetesen újfent gikszerekkel tűzdelve, de) épségben megérkezett Dublinba, és mert ma volt egy nagyon jó interjúm és elértem 1945-ig az újságokkal.

Sztahanovizmusom az eget verdesi így a végére, ma (jelzem, vasárnap) is este fél 9-ig könyvtáraztam, de mikor egy hónapja panaszkodtam a kedvenc témavezetőmnek (az otthoninak), hogy ujuujjjujjjj, kevés lesz az idő, hogy vágjam meg, hogy minden beleférjen? ő csak annyit írt vissza, hogy "csináld úgy, hogy minden beleférjen". Innentől kezdve veszem Apukám egyik kedvenc mondását, miszerint "Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam."

Nos tehát. Reggel egy interjú reményében elhussantam a presbiteriánus templomba (a szél is vihetett volna, mert nagyon durván fújt ma, ráadásul mínuszok vannak megint), és olyan mázlim volt, hogy nemcsak hogy ott volt az a bácsi, akire vadásztam, de még örömmel vállalta is a beszélgetést. (Fázok most már kicsit ezektől az interjúktól, mert az utóbbi időben voltak olyan idősek, akik eléggé kelletlenül ráztak le, amit én a fáradságom folytán kicsit már a szívemre is vettem, bár nyilván nem rólam szólt a történet, csak nem ismernek. A titka, hogy mindenhol ott kell nyomulni sokszor, és megismerik az arcodat, akkor sorban állnak majd.) Visszatérve: ott volt a bácsi, illetve a fia is, aki azonnal az édesapja helyett is ráállt az interjúra, bár a bácsit sem kellett győzködni. Hát Gyerekek, nem gyenge élmény, mikor egy 92 éves Amerikában született bácsi elkezdi elcsukló cérnahangon énekelni a Magyar Himnuszt... Majd utána később átvált a "Szeretek egy szőke kislányt" c. dalra. :) Majd az interjú végén a fia, aki szintén kérdezgetett, és néha hasznos információkkal egészítette ki a beszélgetést, amit videóra rögzített, elsírja magát, és könnyes szemmel köszöni meg nekem, hogy leültem velük beszélgetni, és hallhatta az édesapja történetét.

Az interjú után átmentem a könyvtárba, hogy befejezzem az 5 éves tervet, ami a Magyar Hírnök c. helyi amerikai magyar hetilap 1920-1945 közötti összes számának a feldolgozását (e ponton a fontosnak és érdekesnek tűnő cikkek beszkennelését) jelentette. És ma! lo! másfél hónap megfeszített munka után végre befejeztem! Nagy nap ez a mai! A következő évekből is feldolgozok majd még számokat (pl. 1956), de ehhez már csak a legfontosabb cikkek kellenek, és nem is minden év. Max. két nap. Illetve begyűjtök még másodlagos forrásokat, valamint elmegyek a maradék pár interjúra. (Eddig 16 személlyel készítettem interjút.) Most kezdjetek el szurkolni, már a célegyenesbe fordultam! :)

Holnap jön

sállláláláláláláláááááááááááááá!

A ma reggeli interjú helyszíne kissé cinkes volt. Már térképen láttam, hogy ez azért még a szokottnál is messzebb lesz, de másfél óra gyaloglásra még én se számítottam, ráadásul egyre bentebb mentem egy igen szakadt környéken. Út közben egy mexikói fickó rámköszönt, hogy mizu van (ez amúgy Amerikában nem szokatlan, hogy ismeretlenek rád köszönnek az utcán), de aztán még azt is megjegyezte, hogy pont úgy nézek ki, mint az ex-barátnője, nem akarok vele randizni? Hát nevettem egyet, aztán megköszöntem, hogy ma talán mégse. Aztán még a kocsival lelassított mellettem, és mondta, hogy hadd adjon egy névjegykártyát, "Frank vagyok, zöldségboltom van!" Hát én kegyetlen voltam vele, és nem adtam meg a számomat, pedig nagyon mondta, hogy "Listen, Sweet...!" Az interjú után a biztonság kedvéért azért inkább taxival mentem vissza az egyetemre.

Kövessétek az Utazóbogarakat!

http://travelbug.blog.hu/

Az mekkora már...

hogy több, mint 20 évnyi hetilap anyagot nyálaztam át az elmúlt másfél hónapban (többezer szkennelt oldal és 220 oldalnyi jegyzet), és egyszerűen semmit nem találtam arról a második generációs férfiról, aki először került be a városvezetők közé, majd mikor bemutatkozott a mai interjúalanyom, kiderült, hogy ennek a férfinak a lánya?

Kérem jelentkezzen, aki ezt el tudja fütyülni

http://www.youtube.com/watch?v=d-diB65scQU



















És az is, aki most megpróbálta. :D

Vihííí

http://vimeo.com/academycreative/when-i-grow-up

Éljenek a görög katolikusok

Gyűlnek a témák, csak én vagyok minden este kidőlve, mint egy krumpliszsák, meg addigra a szememet is kifüstölte a mikrofilmolvasó a helyéből.

A múlt héten a Szent József Magyar Görög Katolikus templomban jártam, ahol az amerikai pap, Rev. Harry Untereiner lenyűgöző kedvességgel fogadott: "Nézz csak meg minden anyagot, még sose volt Fulbrightos a házamban! Mielőtt viszont leülnél szkennelni és fotózni, gyere, megmutatom Neked a templomot!" És kinyitotta csak a kedvemért, végigmutogatott mindent a templomban, még a szentély mögé is bementünk. Itt volt az alkalom, hogy homályos ismereteimhez kapcsolódó vallástörténeti kérdéseimet feltegyem neki, meg elmagyaráztassam vele, hogy működik a tömjénfüstölő ketyere, ami már iskoláskorom óta érdekelt. Fotók ITT. Kiderült, hogy ebben a templomban is lenne néhány idős ember, akiket interjúzni lehetne, így elmentem vasárnap a misére, hogy találkozzak velük, ill. most igyekszem őket telefonon elérni. Volt egy néni, akivel már a templomban beszédbe elegyedtem, és mondta, hogy szívesen beszélgetne velem, adjam meg a számom, és pár nap múlva felhív, hogy mikor lenne neki alkalmas. Miután felírtam neki, megkérdeztem, őt hogy hívják. "Mary Popovics (e.: Méri Popoviksz)" "Tudja! Popovics Mariska!"

(U.i.: Folyton "kaotikust" írok, mikor "katolikust" akarok. Ez valami jel?)

Agykontroll!

Agykontrollon anno azt tanították nekünk, hogy a kimondott szónak ereje van, és ha sokat mondogatsz valamit, megvalósul. Lehet le kéne állnom azzal a szöveggel, hogy "könyvtárazok orrvérzésig", és akkor leállna a kb. 2 hete tartó orrvérzésem?

A séta-filozófia

A végére annyira megszerettem a nap kétórás sétákat, hogy néha arról álmodok, hogy hazamegyek, és kétségbeesetten keresem, hol és hova tudok gyalogolni. Na nem mintha nem nőne majd vissza nagyon gyorsan a kis s*gem alá a Sárkány, de a mozgást imádom. Muszáj lesz valami alternatívát kitalálnom. Lelazítja az agyam, megmozgatja a testem, friss levegőn vagyok, zenehallgatás közben mosolyogva tempózom az utcán. Majdnem olyan jó, mint a futás, csak attól nagyon hamar megfájdul a térdem. (I heart steroids.) Pedig az hamarabb kicsapja az agyam, utána olyan vagyok, mint egy buddha.

Van az a nagyon szőrös kézmelegítő, amit az arisztokrata nők hordtak régen, és két oldalról bele lehetett dugni a kezet. Na, két ilyet sétáltatott ma egy nő az utcán.

Némó

Nos, eddig annyit tapasztaltam Némóból, hogy hazafele sétakor a hóesés fasza 55 kilós hóembert csinált belőlem, de! Láttam kerekekkel(!!!) felszerelt kézi hólapátot!!!

Update feb. 9.: tegnap esett kb. 30-40 centi hó, vihar és szél hála Istennek nem volt. A havat már este bőszen takarították. Ma már süt a nap és olvad minden. 

Három hét!

Hihetetlen, de három hét múlva ilyenkor már a saját ágyamban fogok aludni. Juhúúúúú!! :D

Lassan végetér a nagy kaland, és azt kell mondjam, hogy életem egyik legjobb döntése volt eljönni ide, amit mindenkinek meg kellene tapasztalnia, hogy más környezetben, más szemszögből lássa az életét és az országát. Óriási élmény ennyi új emberrel találkozni, és persze nehéz is, mert ahogy öregszünk (én pl. ez évben töltöm a tizenhatot), egyre inkább olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akikkel egy véleményen vagyunk a világ dolgairól. Ehhez képest a lakótársam ultraliberális és ultrajó történész (ergo nem az az amerikai, aki ne kritizálná meg a rendszert teli szájjal), az itteni egyik legközelebbi ismerősöm meg ultraortodox szemléletű (utóbbit nem a politikai irányvonalra értettem). Szóval kiesik az ember a kis kosárkájából, ahol bárkivel konfliktusmentesen, egyetértésben lehet társalogni.
Nem az eltérő véleményekkel, de az eltérő hozzáállással kapcsolatban voltak nagy csalódásaim. Például sose feltételezd, hogy a másikat érdekli, hogy te hogy érzel, és hogy vannak elvárásaid egy kapcsolattól. Mondjuk hogy egy szívesség után megköszönje az illető, hogy tettél érte valamit. Ezt amerikai és magyar egyaránt megcsinálta velem, nem kulturális sajátosság. Viszont nagyon nagyon sok jóindulattal is találkoztam, és ez rettentő sokat segített, hogy idegen helyen - ahol már nem érzem magam idegennek :) - be tudjak illeszkedni. A magyarok baromi sokat segítettek. Valószínűleg attól eltekintve, hogy Amerikában vagyok, többet beszéltem a fél év alatt magyarul, mint angolul. Hoztak-vittek, féltettek, etettek-itattak, megbecsültek. Kell ennél több? Elhitették és éreztették velem, hogy amit csinálok, az fontos, hasznos és megbecsült. Ez a félév bebizonyította, hogy mennyire hatékonyan tudok és szeretek(!) dolgozni, ha hagynak. Közben összeállt a fejemben a koncepció, megvannak a tervezett fejezetek a forrásokkal, most szedem össze füstölő kézzel az utolsó anyagokat (fejben még ott tartok a hazamenetellel, hogy "persze-persze, majd élvezem a Karácsonyt, ha letettem az utolsó vizsgámat..." Szóval még itt a figyelmem.). A témavezetőm megdícsért a keddi találkozáskor, azt mondta, hogy keményen dolgoztam végig, és hogy már az is óriási szám lesz a disszertációban, hogy olyan elsődleges forrásokat dolgozok fel, amelyeket ilyen alapossággal még senki nem nézett meg. Bíztatott arra, hogy szeptemberben már kezdjem el írni a disszertációt. (Én az anyagfeldolgozást sokkal hosszabbra terveztem, bár azt mondják, hogy párhuzamosan kell csinálni a kettőt.) Meglátjuk. Mindenesetre tuti nem nyúlok a témához legalább 1-2 hónapig, ha hazamegyek, végre élvezni akarom az otthont a szeretteimmel, a barátaimmal, pihenni és semmit nem csinálni. Ésés... legszívesebben jól berúgnék egy welcome sörözésen. :D

Na tessék

http://www.nytimes.com/2013/02/08/nyregion/northeast-could-be-hit-with-major-snowstorm.html?hp&_r=0

Mi sem lehet jobb zárszó a munkanap végére, mint egy boríték Kaliforniából, válaszul az alábbi posztra. Köszi Máté! :D

Innen szép nyerni

Super Bowl 2013, kb. a meccs felénél:

T: "És, most kezdődik a szezon?"
A: "Nem, most ér véget."

Atlanta II.

Hazaérvén újabb hatalmas fejest ugrottam az újságok feldolgozásába (ma 10,5 óra munka volt, amit csak két dolog szakított meg "felüdítően": találkozás a témavezetőmmel és egy interjú). Így próbálom gyorsan elmondani, hogy mik is történtek pontosan még Atlantában, mielőtt az élményt elmossa a fáradtságom.

A pénteki megnyitó után másnap délelőtt panelbeszélgetésen vettünk részt, ahol olyan emberek beszéltek, akik a jelenkori politikában különböző kisebbségek jogvédelmi szervezeteinek képviselőiként dolgoznak. A fekete történelem mellett felszólalt egy-egy hispán és ázsiai jogokért dolgozó csoport munkatársa, röviden felvezetvén a történelmüket Amerikában, majd a csoport jogainak fejlődését. Ezt követően délután elvittek minket a Martin Luther King Jr. Historic Site-ra, amely Atlanta fekete negyede, és ahol az emlékmúzeum, az Ebenezer templom (itt prédikált MLK), valamint MLK szülőháza és sírja találhatóak. Erről külön nem ejtek szót, azt hiszem, az előző posztban kifejeztem, mennyire nagy hatással volt rám az élmény. A napban egy igen kellemes sikerélmény is ért, mikor egy beszélgetésen megkérdezték, hogy kinek mi volt a kulturális sokk Amerikában, és a "hát nekem furcsa volt, hogy itt jeget tesznek a kólába még télen is" megjegyzések mellett nem bírtam megállni, hogy a már korábban emlegetett elidegenedés-elmagányosodás problémáját ne említsem fel. A felszólalásomkor többen is bólogattak, majd utána egy lány odajött, hogy megköszönje(!), hogy ezt elmondtam, mert éppen így érezte ő is, de nem tudta volna ilyen jól összefogni. Később délután még mások is mondták, hogy mennyire igaz ez a dolog, és hogy ebéd közben a hatásomra erről beszélgettek. A legnagyobb megerősítés az volt, mikor odajött egy amerikai srác, és mondta, hogy csak azt akarja mondani, hogy nagyon igaz, amit mondtam. Szabadkoztam azonnal, hogy nem akartam bántó lenni, amire azt mondta, hogy egyáltalán nem volt az. Fájó volt hallania, de sajnos teljesen igazat ad nekem. És azért fél év után irtó jó érzés, hogy a megfigyelésem úgy tűnik, hogy helytálló, és ezt mások is így látják. Akkor délután nagyon okosnak éreztem magam. :D Ez tartott egészen estig, mikor kiscsoportokban amerikai vendéglátóknál vacsoráztunk. A mi vendéglátónk egy történészprofesszor volt, aki már az est elején nevetve kijelentette, hogy no way, hogy elkerüljük a politika témáját, s ennek rendje s módja szerint végigpolitizáltuk az estet. Itt nagyjából egy fél perc alatt megszűntem jani lenni, mert én leginkább megfigyelni szeretem a politikai eseményeket, de nem megnyilatkozni róluk, ehhez kicsinek érzem magam. A beszélgetést viszont nagyon élveztem annak ellenére is, hogy relatíve keveset szóltam hozzá. (Gondoltam is sokat Mátéra, neki biztos nem lett volna gond végigdumálnia az estet. :P)

Másnap délelőtt elvittek minket egy külvárosi általános iskolába, ahol szombati oktatás keretein belül egy csoport kisgyerekkel foglalkoztunk. Az MLK téma mellett nekem ez volt a legemlékezetesebb élmény. Mikor megérkeztünk, leültünk az ebédlőbe, ahol osztályonként elő voltak készítve a gyerekeknek a feladatlapok és az eszközök, óvodás szinttől 5. osztályig. Én az 1. osztályos padhoz ültem, aztán bevonultak a gyerekek. Mindenki 1-1 kisgyerekkel foglalkozott, én a hétéves Zionnal (kinek hatalmas szempillái a homlokáig kanyarodtak :)). Eleinte kissé zárkózott és félénk volt, de a végére annyira összespanoltunk, hogy kattingatott a fényképezőgépemmel, meg mindenhova kézenfogva mászkáltunk. A délelőtt során színeztünk, olvastunk-írtunk, készítettünk barátság láncot papírból, és játszottunk kicsit a tornateremben. Mikor a láncot készítette, mondta, hogy ezt elviszi az anyukájának. Mondom nagyon jó, akkor írd rá Anya nevét. Ráírta. "És Apa nevét is ráírod?" "Nem. Apa nevét nem írom rá. Apa nem jó hozzánk. Mi nem élünk vele együtt. Új apukám van." "Vannak testvéreid?" "Igen. Én hétéves vagyok, és van két ötéves testvérem. És... Anyukám meg 23 éves."

Délután visszamentünk a hotelbe a konferenciaterembe, ahol gyakorlatilag disputáztunk - a konstruktív vitamódszert gyakoroltuk. Ez egy meghatározott szabályok szerint "játszott" vitagyakorlat, amely arra irányul, hogy fejlessze az érvelési képességet, a konstruktív kérdésfeltevést, valamint a hallgatási képességet. Középiskolás koromban Oláh Timivel beszálltunk egy ilyen csoportba, és indultunk is angol nyelvű versenyeken, amit nagyon szerettem. ITT van pár szabály annak, akit érdekel. A szemináriumot este egy étteremben zártuk vacsival, majd másnap reggel mindenki "hazautazott". Kár, hogy nem láttam eleget a városból, bár nem fogtunk ki jó időt ("szokatlanul hideg van, ilyenkor sose szokott ez lenni itt" Hm, követ ez a hideg, pedig tudhatná, hogy utálom.), de itt van a Coca Cola és a CNN központja is, valamint egy óriási Akvárium és a Carter-könyvtár (amely témavezetőm beszámolója szerint egy Szent Korona replikával is büszkélkedhet). A városnézés hiánya ellenére viszont jó érzés volt a szemináriumon, hogy immáron tapasztalt Fulbrightosként érezhettük a közösséghez tartozást, és újfent olyan emberekkel találkozhattam, akik mind rendkívül értelmesek, érdeklődőek és nyitottak voltak. Egy felüdülés volt megismerkedni velük.

A kitartó olvasóknak pedig itt vannak a FOTÓK.

Atlanta I.

Jó régen volt már, hogy írtam erről, de eljött az idő, hogy elutazzak a Fulbright Enrichment Seminarra Atlantába. Előzmények ITT. A készülődésre nem sok időt szántam, előző nap kb. fél óra alatt rámoltam be a cuccaimat a kisbőröndbe, és már az is felüdítő érzés volt, hogy végre pár napig újra normális ruhákban járhatok (értsd: ing, vasalt nadrág, blézer, a szakadt egyetemista mackófelső és a téli szőrös bakancs helyett, amely célszerűbb a mínusz fokos sétakor). Csütörtökön érkeztem és vasárnap jöttem.

A szeminárium az 1960-as évekbeli amerikai polgárjogi mozgalmak témaköre köré szerveződött, illetve általánosságban szólt az amerikai kisebbségek jogainak kivívásáról és társadalmi felzárkóztatásáról. A legszebb az egészben, hogy itt nem arról volt szó, hogy eljött egy történészprofesszor, aztán elmondta nekünk a tutit, hanem az első este elvittek minket egy vacsorára, ahol az egyik díszvendég és előadó Lonnie King, az atlantai békés diákmozgalom egy vezéralakja volt. King dolgozott együtt Martin Luther Kinggel is (itt egy fotó kettőjükről), és az estén felidézte az emlékeit arról, hogyan indultak a mozgalmak Atlantában, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, és mik azok a problémák, amelyek a mai napig nem oldódtak még meg. Olyan tűz volt ennek a férfinak a szavaiban, és akkora hittel áll ki a mai napig emellett a cél mellett, hogy úgy érzem, az egész csoportra rendkívül inspirálóan hatott a beszéde: közel hozta hozzánk a történelmet, hogy úgy érezhettük, mi is közel kerülhetünk a világ jobbá tételéhez, nem kell ehhez mindenkinek nagy embernek, professzornak vagy politikusnak lennie, csupán egyszerű embereknek, akik teljes hittel odaállnak egy cél mellé, és hiszik, hogy akár ha kis lépésekkel is, de változtathatnak a dolgok jelenlegi folyásán. Számomra az egész konferenciának ez volt a fő üzenete.

Bizony, nehéz elhinni azt, hogy kb. 50 évvel ezelőtt Amerikában még külön ivókutakból ittak feketék és fehérek, előbbiek külön, szegregált iskolákban tanultak (ahol természetesen sokkal rosszabbak voltak a körülmények), bizonyos éttermekben feketék nem ehettek, bizonyos boltokba a feketék csak a hátsó ajtón mehettek be, míg a fehérek mentek az első ajtón. A buszokon a feketék és a fehérek függönnyel elválasztott szekciókban ültek, és ahol nem, először mindig a fehéreké volt az ülőhelyek kiváltsága. 1955-ben Rosa Parks, egy 60-as éveiben járó fekete varrónő megtagadta az ülőhelye átadását egy fehér férfinak. Letartóztatták. Noha már 100 évvel azelőtt aláírták a feketék felszabadítását biztosító Emancipációs Kiáltványt, a feketék az 1960-as években még mindig nem szavazhattak. (Noha számos afro-amerikai harcolt Amerika háborúiban a harcvonalban, és végezték évszázadokon keresztül azt a munkát, amelyhez fehér nem akart nyúlni.) Ekkor indult a szegregáció eltörlésére irányuló polgárjogi mozgalom, melynek élére Martin Luther King Jr. baptista lelkész állt. King az erőszakmentes tiltakozás híre volt, elveit Gandhi megközelítésére alapozta, és kiállt amellett, hogy a feketék nem léphetnek militáns vonalra, mert akkor azokhoz az alantas eszközökhöz nyúlnának, mint amelyek ellen éppen fellépni kívánnak. Tiltakozásuk alapját tehát a békés felvonulások, a Rosa Parks ügy után a buszok bojkottja (értsd: a feketék tiltakozásul nem szálltak buszra, amely akkora anyagi kiesést okozott a városnak és a vállalatnak, hogy a fekete negyedbe menő vonalat végül meg is szüntették), a fehér éttermekbe való beülések képezték. Természetesen rengeteg feketét megvertek és letartóztattak, a végén a rendőrök már azért imádkoztak, hogy ne vonuljanak már fel, mert már nincs hely a börtönökben. A feketék büszkék voltak arra, hogy ügyükért akár börtönben is hajlandóak lenni, és a fekete lelkészek oda mentek istentiszteletet tartani. King számos híres beszédet tartott, amelyekben kifejezte vágyát, hogy egyszer a fekete gyermekek is járhatnak iskolába, hogy fekete és fehér gyermek kézenfogva építi majd Amerikát, és egyenlő esélyekkel indulhatnak az életben. Tiltakozott Malcolm X militáns vonala ellen. Kinget magát is több ízben bebörtönözték, megfenyegették, a házát felrobbantották. Beszámolójában azt írta, Istenbe vetett hite segítette át a küzdelmen, hogy kitartson, mikor úgy érezte, nincs már több ereje továbbvinni a vezetést. 1964-ben Nobel békedíjat kapott. 1968. április 4-én a következőket mondta Memphisben, Tennessee-ben:

"Like anybody, I would like to live a long life. Longevity has its place. But I'm not concerned about that now. I just want to do God's will. And He's allowed me to go up to the mountain. And I've looked over. And I've seen the Promised Land. I may not get there with You. But I want You to know tonight, that we, as a people, will get to the Promised Land! And so I'm happy tonight. I'm not worried about anything. I'm not fearing any man. Mine eyes have seen the glory of the coming of the Lord!"

"Mint mindenki más, én is hosszú életet szeretnék élni. A hosszú életnek megvan a maga helye. De ez most nem foglalkoztat. Csak Isten akaratát akarom véghezvinni. És ő megengedte nekem, hogy felmenjek a hegyre.  Körülnéztem. És láttam az Ígéret Földjét. Talán nem jutok el oda Veletek. De ma este azt akarom, hogy tudjátok, hogy mi, mint nemzet, eljutunk az Ígéret Földjére! Tehát boldog vagyok ma este. Nem izgulok semmi miatt. Nem félek egyetlen embertől sem. Szemeim látták Isten eljövetelének dicsőségét!"
[*Hegy-hasonlat eredete: Ószövetség, Számok Könyve 27:12, Isten felhívta Mózest a hegyre, hogy megmutassa neki a földet, melyet Izraelnek adott. A szerk. :)]

Másnap lelőtték.

Mozgalma folytán a feketék kivívták a választójogot (1965), a szegregáció valós megszüntetése elindult Amerikában, és törvénybe iktatták az Affirmative Actiont, amely az egyenlő foglalkoztatási esélyek megvalósítását célozza. 

Napjainkban továbbra is rengeteg különbség van a fehérek és feketék helyzete között, és a feketék az élet számos területén hátrányos helyzetben vannak a fehérekkel szemben az oktatás, lakhatás és foglalkoztatás terén. Noha szegregált iskolák nincsenek, óriási különbségek vannak iskola és iskola között, és az iskolakörzeteket sokszor kimondatlanul, de etnikai határok mentén húzzák meg. Számos fekete család él rendkívül elmaradott negyedekben, pl. éppen Atlantában, amelynek állítólag nagyon rossz környékei vannak. De a küzdelem tart, és a feketék igyekeznek aktívan tenni az esélyegyenlőség megteremtéséért. (Pl. Lonnie King mind a mai napig aktívan képviseli a fekete érdekeket politikai berkekben.) Számomra rendkívül inspiráló volt a mozgalom aktív szereplőitől hallani ezeket a történeteket, elmenni a Martin Luther King Jr. múzeumba, a templomba, ahol prédikált, a házához és a sírhelyéhez, valamint látogatást tenni egy helyi iskolába, ahol szombati oktatás keretein belül egyenként foglalkozhattunk és beszélgethettünk fekete kisgyerekekkel.

Vajon mi magyarok tanulhatunk valamit ebből a folyamatból, ami segítheti Magyarországon a roma probléma feloldását? Látunk-e messzebb az előítélettől, hogy "minden cigány lop és nem akar dolgozni"? Elhisszük-e, hogy ott is minden kisgyerek ugyanúgy formálható, és megérdemel legalább egy esélyt?

Folyt. köv.